Gyakran utazom a Budapest - Zürich éjszakai vonaton. A párom ugyanis Zürichben dolgozik és az utazásnak ez a legolcsóbb módja, ráadásul így nem megy el az egész nap, mert éjjel utazom, és még ki is alszom magam a 12 órás úton.
Legutóbb is így utaztam. Egy 4 személyes, fekvőhelyes kocsiba vettem jegyet és vártam az utazást, amely a megszokott módon kényelmesnek ígérkezett. 30 perccel az indulás előtt már kint voltam a Keleti pályaudvaron. Furcsa volt azonban, hogy nincs a vonat a szokásos 7-es vágányon, sőt ki sincs írva, hogyan honnan indul, de itt még nem gyanakodtam. 10 perccel az indulás előtt aztán megjelent az információs táblán, hogy 10 percet késik a vonat, majd további 10 perc múlva, hogy 20-at, végül, újabb 10 perc múlva, hogy 30-at. Ezen a ponton azért már összevontam a szemöldököm, de még bíztam a jobb folytatásban.
Végre bejött a vonat, felszálltam a kocsiba, a helyemet megtalálva viszont igencsak elcsodálkoztam, amikor a szokásos megvetett ágyak helyett ülések fogadtak. (Ezek a kocsik úgy működnek, hogy az ülések egy kis szerszám segítségével fekhelyekké alakíthatók, majd visszaalakíthatók ülőhelyekké.)
Értetlenkedve álltam ott, míg az egyik utastól meg nem tudtam, hogy azért késett a vonat, mert sztrájk van, és így nem lesz kalauzunk sem, aki az ágyakat előkészítené a szokott módon. Puff neki, gondoltam. Még szerencse, hogy ennél az utasnál volt egy szerszám, amivel gyorsan lenyitogatta az ágyakat (nálunk és az összes többi fülkében), így legalább le tudtunk feküdni. Nincs nagy luxus ezeken a vonatokon, de azért szoktunk kapni ágyneműt, takarót, párnát, vizet, reggelire pedig egy croissant és egy dobozos narancslevet. Mivel erre számítottam most is, így összesen 4 dl víz volt csak nálam, ami elég kevés volt a hosszú útra. Leugrani a vonatról, hogy vegyek valamit, már nem mertem, nehogy elinduljunk. Így aztán étlen-szomjan kellett utaznom, takaró, párna és ágynemű nélkül, meglehetősen spártai körülmények között.
A kalauz sztrájkmentes időkben összeszedi a jegyeket és mi nyugodtan alhatunk 4 országon keresztül, senki sem zavar minket. Most persze ez is elmaradt. Úgy másfél óra eltelével jött ugyan egy jegyellenőr, ő azonban csak annyit tett, hogy ráírta a jegyre: SZTRÁJK. Elmagyarázta, hogy így majd visszakapjuk a helyjegy árát. Sajnos azt nem tudtuk meg tőle, hogy hol, mikor, milyen módon kell ezt intézni. Győrben felszállt még két hölgy, így megtelt a 4 fős fülkénk. Ők is nagyon csodálkoztak, tőlünk tudták meg ugyanis, hogy mi a helyzet.
Ausztrián és Németországon átmentünk, úgy hogy továbbra sem nézett felénk senki, senkitől nem kaptunk semmilyen információt, illetve segítséget. A svájciakat viszont a sztrájk sem tudta kibillenteni a kerékvágásból. Itt természetesen volt ellenőrzés a határátlépéskor, de villámgyorsan és kedvesen. Majd jött a svájci jegyellenőr, és elmondta, hogy sajnos a sztrájk miatt késik a vonat, körülbelül még egy óra, amíg Zürichbe érünk. Megkérdezte azt is (elsőként az út során), hogy tud-e valamiben segíteni. Már a gesztust is értékeltük! Nemsokára, egészen pontosan egy órás késéssel, ahogy a kalauz megmondta, meg is érkeztünk a zürichi főpályaudvarra.
Szerencsénk volt tehát, mert a sztrájk ellenére legalább elindult a vonatunk (még ha késéssel is), volt helyünk és egyik utastársunknak hála még aludni is tudtunk. No de mi lett volna, ha nincs ez az utastársunk kéznél? Az út végéig (pontosabban a svájci határig) nem derült volna ki számunkra, hogy mi a helyzet? Senkitől sem kaptunk volna semmilyen információt, segítséget? Egész éjjel az ülésben kuporogtunk volna? Minden bizonnyal igen.
Mit tehetett volna a MÁV, illetve mit kellett volna tennie egy ilyen helyzetben? Legelőször is tájékoztatni bennünket, bemondani a hangosbemondón, hogy a vonat a sztrájk miatt késik. Jelezni kellett volna azt is, hogy milyen további kényelmetlenségekkel kell az utasoknak számolniuk. Ebben az esetben, amíg a vonatra vártunk, fel tudtunk volna készülni, lélekben is, meg például azzal, hogy vettünk volna magunknak inni és ennivalót. Az sem ártott volna, ha tájékoztató táblát helyeznek el a vonaton, elnézést kérnek a sztrájk miatt, és megkérnek bennünket, hogy saját magunk nyissuk le az ágyakat (röviden elmagyarázva, hogyan is tehetjük meg ezt). Néhány szerszámot is elhelyezhettek volna a tábla mellett, mert hát igen valószínű, hogy nincs ilyen minden utas poggyászában.
Mindezt azonban a MÁV nem tette meg. Nem tisztelt meg bennünket ennyivel, nem akart rólunk gondoskodni, nem akarta kicsit megkönnyíteni számunkra a kellemetlen helyzetet.
Szívesen elmondanám egy illetékesüknek, hogy a sztrájk nyilván senkinek sem jó, nem könnyű kezelni, de a helyzeten sokat javíthat, ha az utast emberszámba veszik, és ennek szellemében a megfelelő módon kommunikálnak vele.
Nem tudom, visszautamkor mi lesz a helyzet, de biztosan lesz nálam szerszám :D, takaró, inni- és ennivaló. És a korábbi kellemes készülődés helyett lesz bennem egy nagy adag bizonytalanság és negatív várakozás, a vonatozással szemben, de leginkább a MÁV-val szemben. És bizony az is lehetséges, hogy a jövőben inkább a fapados repülőt fogom választani.
Szádvári Judit, vezető tanár Barra Kommunikációs Intézet