Unalomig ismert és ismételt mondásunk: jóból is megárt a sok. Használjuk minden elképzelhető helyzetre, és minden lehetséges jóra, élményre, élvezetre. Azt akarjuk kifejezni vele, hogy mindent mértékkel kell élvezni, mert a túlságosan sok a jó dolgokból is ártalmas lehet.
Vannak azonban dolgok, amelyekre úgy gondolunk, hogy minél több van belőle, annál jobb. Pontosan így gondolkodunk a kommunikációs képességekről és a meggyőzésről is. Ha valaki jól, meggyőzően kommunikál, annak nyilván nagy hasznát veszi. Ha még jobban és meggyőzőbben, annak meg még nagyobb hasznát. Hogy ebből a tudásból megárthat a sok, az kizárható.
Pedig nagyon is előfordulhat. Erre a közelmúltban döbbentem rá. Ifjúkorom egyik kedvenc írója, Roald Dahl, akinek meghökkentő meséit évekig élveztem könyvben, tévében egyaránt. Jó ideje nem került a kezembe tőle korábban nem ismert novella, mígnem a napokban egy barátom mesélt el egyet. Ez remek tanmese arról, mi történik, ha túl jól és túl meggyőzően kommunikálunk. Következzen hát a történet egy Chippendale komódról és Mr. Cyrill Boggisról, a műkereskedőről.
Mr. Boggis tehetséges műkereskedő volt, aki szeretett nagyon olcsón venni és nagyon drágán eladni. A 18. századi angol bútorokhoz értett igazán, remek szemmel fedezte fel az értékes régi darabokat, tévedhetetlenül ismerte fel és választotta ki az igazit az olcsó utánzatok tömegéből. Járta a vidéket, papnak öltözve (mert egy pappal szemben a vidéki embereknek nagyobb a bizodalma), betért egy-egy tanyára, kért egy pohár vizet, elbeszélgetett a háziakkal és keresett-kutatott. Rendszerint talált is egy-egy értékes széket, asztalt, amit aztán olcsón megvett, majd hússzoros áron eladott Londonban, a Chelsea-ben lévő üzletében, így tett szert csinos kis vagyonra.
Egy alkalommal az egyik tanyaházban Mr. Boggis egy igazi Chippendale komódot fedezett fel, amelyet barbár kezek ugyan fehérre mázoltak, de Mr. Boggist ez természetesen nem tévesztette meg. Szakértő szemével jól látta, páratlan értékkel van dolga. A bútort Thomas Chippendale készítette a 18. században, és eleddig mindössze három darab létezéséről tudtak a hozzáértők. A fehér festéket gyerekjáték lesz eltávolítani, az így megtisztított, kicsinosított komódot pedig Londonban legalább tízezer fontért tudja majd eladni!
Mr. Boggis óriási önfegyelemről tanúbizonyságot téve nem árulta el izgatottságát. Csak amikor már távozóban volt, amúgy mellesleg említette meg, hogy azt a csúnyácska fehér komódot megvenné, mert a nappalijában lévő kávézóasztala lábai megsérültek, azokat pótolná a komódéval. A család előbb gyanakodva fogadta Mr. Boggis ötletét és ajánlatát, bizonygatták, hogy a komód tudomásuk szerint értékesebb holmi, semmint hogy a lábát lefűrészeljék, a többi részét meg tűzifának felaprítsák (ezt a tervet adta elő ugyanis nekik Mr. Boggis). Ám a műkereskedő okos és logikus érvelése végül lehengerlőnek bizonyult, sikerült a családot meggyőznie arról, hogy egy értéktelen darabról van szó, amely jóindulattal sem ér többet húsz fontnál, így örülniük kell a nagylelkű ajánlatnak.
Az alku tehát húsz fontért megköttetett, Mr. Boggis pedig elindult a teherautójáért, amit a tanyaháztól kissé távolabb hagyott. Amíg odavolt, a család azon tanakodott, hogyan fogja betenni a komódot az autójába (azt gondolták, hogy személykocsival érkezett). Mi lesz, ha esetleg nem fér be a kocsiba? Talán még az is megtörténhet, hogy nem veszi meg a bútort, és kútba esik az üzlet, elvesztik a húsz fontot. Mire Mr. Boggis visszatért a tanyára, kitalálták a megoldást. Nem csak kitalálták, de meg is valósították! Először egy fűrésszel levágták a négy lábat, amit gondosan becsomagoltak Mr. Boggis számára, majd a bútor többi részét egy fejszével apró darabokra vágták, hogy kedves vevőjüknek ezzel otthon már ne kelljen vesződnie.
A tanyára visszatérő Mr. Boggis hosszú percekig állt döbbenten és szótlanul a farakás előtt, amely nemrég még egy tízezer fontot érő Chippendale komód volt.
Tanulság, hogy a legjobb és legmeggyőzőbb kommunikációval is nagyon melléfoghatsz, ha nem azt mondod, amit valójában gondolsz.
Bőthe Csaba
