Minden gyerek akar sebezhetetlen lenni. Superman vagy éppen Wonderwoman. Mennyivel könnyebbnek tűnik a játék hirtelen, ha engem márpedig nem lehet lelőni, mert szuperpáncélom van. És ez igaz is ideig-óráig, persze ebben a csatában nem lehet nyerni, mert ha mindenkinek szuperpáncélja van, akkor miért játszunk lövöldözőset? Mi értelme a játéknak, ha nincs tétje, ha nem veszíthetek és igazából nem is nyerhetek? Ezzel éppen a játék lényegét veszítjük el. Úgy tűnhet, hogy felnőttek nem is játszanak ilyen játékokat.

Vagy talán mégis, csak ezt már nem gondoljuk játéknak? Pedig az, és ezt a játékot perfekcionizmusnak hívják. Tökéletes életrajz, tökéletes szerelem, tökéletes család, tökéletes autó, tökéletes munkavégzés és tökéletes tévedhetetlenség az ilyen felnőttek szuperpáncélja. És hát ki ne szeretné, ha az élete stock fotókra, vagy esküvői katalógusok szereplőire hasonlítana? Hihetné az olvasó, hogy ez költői kérdés, de megválaszolom. Azok nem szeretnék, hogy ilyennek látsszon az életük, akik tudják, hogy milyen árat kell fizetni ezért.

Sokféleképpen lehet tökéletesnek látszani. Hadd meséljem el a saját kedvenc módszeremet. Nekem minden kérdésre van válaszom, minden jelenségre magyarázatom, és ha mégsem, akkor van okos javaslatom, vagy tudom, ki a legokosabb, akit érdemes róla megkérdezni. De az utóbbit csak végső esetben. Mivel mindent meg tudok magyarázni, mindent értek, sebezhetetlen vagyok, meglephetetlen, kizökkenthetetlen. Egy igazán idegesítő barom. Pontosabban, ma már nem vagyok ilyen. De ilyen voltam. És nagy árat fizettem érte.

Az életünket az egymásra figyelő, nyitott együttlét, a kapcsolódás teszi örömtelivé és gazdaggá.  De hogyan kapcsolódhatunk valakihez, aki tökéletes? Nehéz ügy. Ha mi magunk nem vagyunk tökéletesek, akkor nagyon ijesztő tökéletes emberrel találkozni. Mit kezdjünk vele? Mit lehet játszani valakivel, akinek szuperpáncélja van? Hát velem sem volt könnyű annak, aki nem okoskodósat akart játszani. És még akkor sem, ha azt akart. Ha okosabb volt nálam, azt én viseltem nehezen, ha én voltam az okosabb, akkor a másik. Gondolom, el tudjátok képzelni, milyen remek érzés lehetett ez mindkettőnknek.

A legtöbben nem vagyunk tökéletesek. Hibákat követünk el, mindennapi tévedésekkel, bizonytalanságokkal élünk. Éppen ezek a „gyengeségeink” tesznek minket valódivá, hisz éppen ez az emberi élet lényege. Csak ezekkel a tökéletlenségeinkkel együtt juthatunk közelebb egymáshoz.

A Barrás képzéseken azt szoktuk mondani, Carl Rogerst idézve, hogy a „legszemélyesebb a legáltalánosabb”. Ha hitelesen akarunk megszólítani egy közönséget, akkor érdemes megmutatnunk valamit önmagunkból, abból, hogy esetünkben miért fontos nekünk, amit csinálunk.  Sokan azt gondolják: „de kit érdekel, hogy ez nekem miért fontos? Kit érdekel az én sztorim, amikor az szubjektív?” Hát azért, mert a személyes történetekhez tudunk kapcsolódni. Többnyire mindenki átélt, vagy érzett már hasonlót. Ilyen például a lámpaláz is. Ezt általában leplezni, titkolni próbáljuk, pedig ha megosztjuk, akkor az előadó magányából általában erő lesz. Ilyenkor sikerül kapcsolódni a többiekhez és a kapcsolódás ereje felbecsülhetetlen.

Ez nem azt jelenti, hogy mindig minden gyengeségünket osszuk meg másokkal. Különösen vezetőként vagy szakértőként nehéz jól kezelni a pozíció és az emberség egyensúlyát.  De fontos, hogy a hozzáértés és a tartás adja a legjobb lehetőséget arra, hogy időnként emberi oldalunkat is megmutassuk. Emberi mivoltunk, küzdelmeink és időnként gyengeségeink vállalása a hitelességnek legalább annyira fontos forrása, mint amennyire a hozzáértés, vagy a vezetői tartás. Meglepőnek tűnhet, de erre csak az igazán erős ember képes.

Sebezhetőségünk vállalása a bátorság egyik formája. Miért? Mert sokan vagyunk, akiket a család, az iskola, vagy egyéb közösség módszeresen megfélemlített. Pontosabban megszégyenített. Azt tanították nekünk, hogy a gyengeségeink és a hibáink elfogadhatatlanok. Amit szégyellek, azt nem szívesen vállalom. A hibát, amit elkövettem, így sosem fogom kijavítani. Az érzés, amit érzek, sosem válik elfogadhatóvá számomra, így nem válhat erőforrássá. Ezért aztán szuperpáncélt öltök magamra, de jó tudni, hogy a szuperpáncél valójában mindig a gyengeségem. Amiért nem vállalok felelősséget, azon nem is változtathatok.

Mindegy, hogy előadásban vagy más helyzetben, megosztani csak azt tudjuk, amit vállalni tudunk. Ez olykor sok munkával jár, de ez a munka aranyat ér. Sebezhetőség nélkül ugyanis nincs kreativitás, nincs erő és nincs hitelesség. És ezzel nemcsak magunknak segítünk, hanem másoknak is.

Kertész Gergely - A BARRA Kommunikációs Intézet érveléstechnika oktatója