Amikor az 1%-os felajánlásokról kellett dönteni, sokat törtem a fejemet, kit válasszak. Rákos gyerekeket, szerencsétlen sorsú kutyákat, tehetségeket istápoló alapítványt, vagy egy kedves ismerősömét, aki a Fehér-Körös partjait óvja, főleg lelkes sporthorgászok érdekeit tartva szem előtt. Mindig érdekelt, hogy milyen alapon hozunk meg egy ilyen döntést a gyakorlatban?
Egy ilyen döntés persze soktényezős lehet, de én most csak az empátiáról, az együttérzés képességének szerepéről szeretnék beszélni. Az utóbbi két évtizedben politikusok és értelmiségiek egyaránt előszeretettel beszélnek arról (a legfrissebb agykutatási eredményekre hivatkozva), hogy a modern világ kihívásaival szemben a társadalomnak több empátiára volna szüksége. Ez kell a szegénység, az egészségügy, vagy éppen a klímaváltozás problémáinak a megoldásához is. A társadalmi célú reklámok készítői pedig már jóval korábban felismerték, hogyan használhatják az empátia erejét arra, hogy az embereket az általuk képviselt ügyek mellé állítsák.
A bevezetőben sorolt példákat olvasva talán többen gondolják, hogy az empátia alapján egyértelműen a rákos gyerekeket kellene választani. Itt kell felhívnom a figyelmet, hogy az empátia nem morális elv, hanem képesség arra, hogy beleéljük magunkat egy másik lény helyzetébe, hogy átéljük gondját, baját, fájdalmát. Az empátiához pedig egy konkrét személyre, vagy éppen állatra van szükség, hogy működjön – senki nem empatikus az emberekkel általában, vagy a macskákkal általában.
A rákot fontos problémának tartjuk, és könnyen el is tudjuk képzelni egy konkrét szenvedő gyerek látványát hozzá, amiben a kampányplakátok is segítenek. De ugyanígy elképzelhető, hogy egy rossz állapotú kismacska látványa indít meg minket, különösen, ha nekünk is van egy. Szeretett barátunk problémája a Körös partjával szintén legalább annyira megragadhat, hiszen amúgy is nehéz jól választani a sok lehetőségből, így meg legalább tudjuk, kinek segítünk. Hogy kire irányul az empátia, azt alapvetően az határozza meg, hogy nekünk éppen kivel könnyű együtt éreznünk, ez pedig személyenként, helyzetenként, közösségenként és kultúránként is változik.
Az empátia éppen emiatt erős eszköze lehet a befolyásolásnak, bármilyen célra használják is. Az empátia lendíti mozgásba azokat, akik a természeti katasztrófák károsultjainak adományoznak, de az empátia mozdul meg akkor is, amikor Donald Trump arról beszél, hogy a liberálisokban nincs együttérzés a fehér munkásosztály nehézségeivel szemben.
Az empátia ugyanolyan jó alap a gyűlöletkeltésre, mint arra, hogy adományt gyűjtsünk az éhezőknek. Keltsünk együttérzést célcsoportunk elesettebb tagjaival szemben, majd mutassunk rá hogy az ellenség hogyan okozza a szenvedésüket, vagy éppen hogyan hagyja figyelmen kívül azt és már kész is az ellenségeskedés mérgező bájitala.
Az empátia legfontosabb veszélye, hogy az általa keltett erős érzelmi állapotban süketté válunk a tényekre, adatokra és általános elvekre, akár az erkölcsi elvekre is. Ami az együttérzést megszólítja, azt a pszichológiában “azonosítható áldozat effektus”-nak nevezik. Az együttérzést csak egy konkrét szenvedő konkrét bajára tudjuk irányítani. Ráadásul mindig könnyebb együtt érezni szép emberekkel, olyanokkal, akik hozzánk hasonló háttérből érkeznek, olyanokkal, akik ugyanabban a kultúrában nevelkedtek. Éppen ezért az empátia nem megbízható iránytű. A helyes erkölcsi ítélet meghozatalában az eszünkre és általános erkölcsi elvekre is szükségünk van, akkor is, ha ez első látásra érzéketlenségnek tűnik.
Közvetlen emberi kapcsolatainkban sem mindig az empátia terel a megfelelő irányba. A másik fájdalmának átélése könnyen motivál cselekvésre, például arra, hogy megvédjük azt, akit bántanak, megvigasztaljuk, aki szenved. A közbelépéssel ilyenkor a saját, az empátia által generált, negatív érzelmeinktől is próbálunk megszabadulni. Azonban egy gyászoló családtag, elkeseredett barát esetében nem az a segítség, ha mindenáron megpróbáljuk felvidítani, hogy ezzel elkergessük saját rossz érzéseinket. Az sem segít, ha vele szomorkodunk, felerősítve a rosszat és kimerítve mindkettőnk érzelmi energiáit. Az illetőnek általában éppen arra lenne szüksége, hogy biztonságban feldolgozhassa az érzéseit. Ilyenkor az együttérzésnek egy másik formája segít: a türelmes, biztos jelenlét és a kedvesség. Ezt pedig csak akkor tudjuk megadni, ha nem merülünk el vele együtt empatikusan a fájdalomban, hanem inkább a saját belső nyugalmunkból kölcsönzünk neki. Az orvostól sem azt várjuk, hogy velünk sírjon fájdalmunkban, de kedvességet és magabiztos szakértelmet annál inkább.
Az empátia tesz bennünket emberré, és morális karakterünk nagyban épül beleélési képességünkre. De a megfelelő viselkedés megválasztásában időnként éppen az empátia vezethet tévútra bennünket, ha nem vigyázunk.
