Hogy azok se aggódjanak, akik szerint az emberek komolyan veszik a tényeket, már itt felhívom a figyelmet arra, hogy a címben egy tudományos tényt rögzítettem. Olyat azonban, ami csak bizonyos kontextusokban igaz, ott viszont annál inkább. Egy történettel fogom kezdeni.

Jó egy évvel ezelőtt hívtam fel egy ismerősöm figyelmét arra, hogy az új főnöke egy “control freak”, aki azt is nehezen viseli el, ha valaki az ő beavatkozása nélkül érzi jól magát. Ez pedig veszélyes a munkahely, és a csapatuk működése szempontjából is. Példákkal, tényekkel érveltem, hiszen néhány napig én is a csapattal dolgoztam és közelről láttam a jelenséget. Ismerősöm azonban elhárította a figyelmeztetést. Szerinte a fickó nem véletlenül sikeres, már korábban is remek üzleteket kötött, gyakorlott vezető, nekik pedig nagy szükségük van egy ilyen emberre. Itt kénytelen voltam feladni. Látható volt, hogy az én érveimet az illető egyszerűen figyelmen kívül kívánta hagyni. 

Nem olyan régen beszélgettem egy alaposat ezzel az ismerőssel, aki csalódottan mesélte, hogy a csapatában a morál rekord mélységekbe zuhant, a legjobb fejlesztőjük pedig lelépett. Azt a felfedezését is megosztotta velem, hogy mindez a főnöke miatt van, aki szerinte egy pszichopata, mindenbe beleüti az orrát és időnként kontrollálatlan dühöngésbe kezd, ha nem tetszik neki valami. Szívesen mondtam volna, hogy „én szóltam”, de inkább örültem, hogy az illető felismerte a problémát és igyekeztem támogatni a megoldás keresésében. Vajon miért nem hallgatott rám korábban, és vajon én hallgattam volna másra az ő helyében? 

Sajnos, könnyen lehet, hogy én sem lettem volna okosabb. A szociálpszichológia kutatásai legalábbis ezt valószínűsítik. Egyfelől első benyomásaink akkor is hatásosak maradnak, ha pl. megtudjuk, hogy az információ, amelyen alapultak, teljességgel hamis volt. Általában nem a racionalitás, nem a bal agyfélteke dönt ilyenkor, hanem a jobb félteke, a személyes megélés. Másfelől hajlamosak vagyunk előnyben részesíteni a már meglévő véleményünket igazoló információkat, és eltekinteni az ellentmondó adatoktól.

Egy klasszikus kísérletben emberek két csoportja 25 búcsúlevelet kapott kézhez. Azt mondták nekik, ezek egy része igazi, a többi hamisítvány, és random diákok írták. A résztvevők feladata az volt, hogy próbálják a hamisakat kiválogatni az igaziak közül. Az első csoport azt visszajelzést kapta, hogy majdnem tökéletesen oldották meg a feladatot. A második csoport ellenben azt, hogy ők reménytelenek, pénzfeldobással ugyanezt az eredményt produkálták volna.

Ezután viszont azt is elmondták a résztvevőknek, hogy az eredményeik teljesen fiktívek, és elmesélték hogyan is zajlott a kísérlet eddig pontig, ami valójában csak ezzel vette kezdetét. A következő lépésben ugyanis megkérték a résztvevőket, hogy mindezek tudatában most tippeljék meg, milyen lenne a valós teljesítményük egy ugyanilyen feladatban. Az első csoport megtörhetetlen optimizmussal úgy ítélte, hogy egy valós feladaton is remekelne, a második csoport ellenben úgy ítélte, hogy felesleges is lenne próbálkozni. Bár azt az információt kapták, hogy a korábbi információ nem volt információ, az ott szerzett benyomás továbbra is meghatározta a döntéseket. Vagyis a tény, hogy az információ irreleváns volt, hatás nélkül maradt.

Úgy tűnik, agyunk nincs felkészítve a fabrikált élmények kritikai kezelésére, az átélt dolgokat akkor is valóságnak érzékeli, ha tudatosan már belátta, hogy fikcióval találkozott. Ide vágó megfigyelés, hogy ahol a bűnügyi sorozatok elárasztották a tévécsatornákat, az emberek sokkal valószínűbbnek gondolják azt, hogy a jövőben erőszakos cselekmények áldozataivá válhatnak, mint ott ahol ez a tényező még nem olyan erős. Teszik ezt annak ellenére, hogy tudják, a műsor fikció. Ezt a megkülönböztetést azonban csak a bal agyfélteke teszi meg, a jobb az képernyő által közvetített élményeket továbbra is névértéken kezeli.

A kísérletek egy másik érdekes csoportjában embereket arra kértek, hogy dolgozzanak ki egy sor következtetési, érvelési feladatot, majd szánjanak újra időt érveik felülvizsgálatára. Ilyenkor az emberek kevesebb mint az esetek 15%-ában dolgoznak át megoldásokat. Kicsit később, a záró lépésben, ugyanezeknek az embereknek saját érveik, következtetéseik némelyikét mutatták be úgy, mintha azokat valaki más fogalmazta volna meg. Először leválogatták azokat, akik felismerték a szituációt (az emberek kevesebb mint felét). A többiekre koncentrálva azt látták, hogy azok egyszer csak sokkal kritikusabbá váltak, az esetek 60%-ában találtak problémát a korábban kifogástalannak érzékelt gondolatmenetekben.

Az emberek általában hajlamosak hitelesebbnek elfogadni olyan érveket, amelyek a saját véleményüket, vagy csoportjuk véleményét támogatják, és lebecsülni az ellenérveket.

A pszichológiában ezt nevezik konfirmációs torzításnak. A név arra utal, hogy azt részesítjük előnyben ami konfirmálja, igazolja feltevéseinket. A fenti kísérletek alapján Sperber és Mercier, a terület elismert szakemberei, inkább a “myside bias” elnevezést részesítik előnyben. Szerintük a jelenség lényege az, amit a régi közmondás úgy rögzít: “más szemében a szálkát is meglátja, a sajátjában a gerendát sem”. Vagyis nem mindig csak az igazolást keressük, de elfogultak vagyunk a magunk oldalán. 

Ha az emberi értelem eredeti funkciója az, hogy megóvjon minket attól, hogy mások rossz érveit, információit átvegyük, valamint az, hogy megnyerjük a vitáinkat és ezzel pozíciót szerezzünk a csoportban, mindez érthetőbbé válik. Ha az értelem eredetileg arra volt kalibrálva, hogy a csoportos együttélés problémáit oldja meg, nem pedig absztrakt logikai problémákat, vagy adatelemzési feladatokat, akkor ezek a gyengéi nem olyan meglepőek. Sőt, ami butaságnak tűnik az intellektuális nézőpont számára, ravasz megoldásnak tűnhet az emberi együttélés problémái felől nézve.

Itt válaszolok a címben feltett kérdésre: Sperber és Mercier szerint az evolúció, amikor az emberi értelem biológiáját alakította, nem világos gondolkodásra és mérlegelésre tréningezte a szervezetünket, sokkal inkább viták és ezáltal pozíciók megnyerésére és potyázók lebuktatására. Érvelési és döntési képességeink korlátai mélyen a múltban gyökereznek. A modernitásban oly nagyra értékelt ésszerűség inkább tekinthető a folyamat szerencsés melléktermékének, ami csak megfelelő tréning és megfelelő környezeti feltételek fennállása mellett emelkedik az előtérbe. Vagyis nem mindig szarunk tényekre, de sajnos elég gyakran ahhoz, hogy baj legyen belőle.

Megváltozott világunkban fontos tudatosítanunk ezeket a gyengéket. Egy olyan világban élünk ugyanis, ahol öröklött hajlamaink egyre könnyebben bajba sodorhatnak minket. Pontosan ugyanúgy, ahogyan az édes ízek biológiailag motivált előnyben részesítése hátrányossá válik, ha a cukor túlságosan könnyen elérhető, más öröklött preferenciáink is destruktívak lehetnek a modern világban. A myside bias és a személyes megélések előnyben részesítése együttesen komoly kihívássá teszi a szisztematikus, kritikai gondolkodást. Mentsvárunk pedig hajlamaink tudatosítása lehet és az, ha jó módszereket és ezekre épülő szokásokat dolgozunk ki arra, hogy kicselezzük saját ösztöneinket.

Kertész Gergely, A Barra Kommunikációs Intézet kutatója, tanára