Olvasom, hogy Elon Musk szerint milyen lesz a világ. Azt mondja, hogy szerinte az agyunknak a nem túl távoli jövőben a hatékonyságunk és a versenyképességünk érdekében elkerülhetetlenül össze kell kapcsolódnia egy belénk ültetett szuperchippel, amellyel szimbiózisban fogunk élni, rajta keresztül fogunk érzékelni, kommunikálni, tevékenykedni. Kicsit továbbgondoltam a vízióját.

*****

Hirtelen ébredtem. Nem akartam még felkelni, mégis erős kényszert éreztem, hogy kinyissam a szemem. Szívesen lustálkodtam volna egy darabig, de tudtam, hogy nem lehet, Butler nem engedné. Kikászálódtam hát az ágyból, jobb a békesség.

A reggeli készen várt. Jobban szeretem a müzlit reggelire, de Butler most rántottát készített, hát jobb híján megettem azt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ha én rendszeresen inkább édeset kívánok reggelente, akkor milyen fura mechanizmus révén detektálhatja a személyi asszisztensem, hogy a szervezetemnek fehérjére van szüksége. De nem sokáig tudtam ezen töprengeni.

Különben sincs túl sok értelme ezen rágódni, Butler biztosan jobban tudja, mi kell nekem.

Már evés közben elkezdtek pörögni a szemem előtt a napi programjaim, feladataim, fájdalmasan hosszúnak tűnt a lista. Megjelöltem a fontosabb dolgokat, kis mosollyal nyugtázva, hogy a fontossági listámat Butler csak kétszer írta felül. Úgy tűnik, szép lassan azért összecsiszolódunk: én érzem, ő kiszámítja, az eredmény azonban egyre többször ugyanaz. A kérdés már csak annyi, hogy vajon ő tanulja meg a számításnál figyelembe venni az én érzéseimet, vagy én tanulom meg megérezni, hogy mi a számításai várható eredménye. Nem mindegy!

A közérdekű üzenetek se vidítottak fel: esős idő, komolyabb dugók néhány forgalmas csomópontban zajló karbantartási munkák miatt, nyugtalanító hírek Észak-Koreából, ahol sikeresen tesztelték a lopakodó repülőgép felfedezésére és célzott kiiktatására létrehozott elektromágneses fegyvert. Hihetetlen, hogy Kína, India, az USA és Oroszország együttes erővel sem tud mit kezdeni ezzel a minden szempontból testidegen, normál mércével mérve teljesen működésképtelen, abszurd országgal!

Nem hatékony működés! – villant fel hirtelen a szemem előtt nagy vörös betűkkel.

Jó, jó, tudom – morogtam magamban, miközben félig öntudatlanul leokéztam a mai – a szokásostól eltérő – reggeli útvonalat. Butler mindig hasonlóan vetett véget „nem hatékony” töprengéseimnek, bosszankodásaimnak. Megadtam magam és nagyot sóhajtva balra pillantottam, utat engedve ezzel a személyes üzenetek áradatának.

Egymás után pörögtek előttem a videók, fényképek, szövegek, táblázatok. Néha úgy éreztem, elvesztettem a fonalat, de tudtam, hogy Butler úgyis csak akkor engedi tovább az információ-folyamot, ha érzékeli, hogy tudatosítottam és raktároztam a lényeget. Szörnyű ez a hatékonysági hajsza! – gondoltam magamban. A tegnapi nap folyamán, a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig elraktározott töméntelen információ alapján az agyam, Butlerrel együttműködve az éjszaka folyamán hasonló személyes üzenetek tömegét gyártotta le és küldte ki a világba, munkatársaknak, cégeknek, hivataloknak, bankoknak.

Vajon honnan tudhatjuk, hogy Butler nem erőszakolt rá az agyamra semmi olyat, amit magamtól nem szívesen csinálnék?

És hasonlóan, mi garantálja, hogy mások Butlerei sem tettek erőszakot mások agyán? Tartok tőle, hogy jóformán semmi sem garantálja. Bízunk benne és kész. Mi mást tehetnénk?

Corinna hív! – kaptam a figyelmeztetést. Örülnöm kellene – gondoltam - de hogyan örüljek egy ilyen, az agyamba betolakodó erőszakos jelzésnek? Miért nem lehet valami kellemesebb figyelmeztető jelzést kitalálni? Tudom, tudom, nem lenne hatékony. Jobb híján gyorsan túlléptem a bosszúságomon és küldtem egy többé-kevésbé határozott IGEN jelzést.

Éreztem, ahogy az agyamat elöntik Corinna kissé rendszertelen, de nagyon energikus és minden tekintetben pozitív gondolatai, érzései. Főleg ez vonzott benne, hogy ebben a Butlerek ellenőrizte gép-ember szimbiózisban, ahol én mindig úgy éreztem, hogy nincs igazi emberi gondolat, emberi érzés, emberek közötti kommunikáció, Corinna valahogy meg tudta őrizni a nyugalmát, derűjét, pozitív szemléletét. Én folyton lázadnék az egész ellen.

Értem én, hogy csak így lehetünk elég hatékonyak, csak így vehetjük fel a versenyt a gépekkel, robotokkal, szuperkomputerekkel. De mi értelme a hiper-hatékonyságnak, ha közben folyton az az érzésem, hogy nem a magam életét élem, mert nem a magam ura vagyok?!

Nem is tudom, mit csinálnék Corinna nélkül, valószínűleg áramütéssel öngyilkosságot követnék el, vagy egy kalapáccsal pépesre püfölném a fejemet, azon a tájon, ahol sejtésem szerint Butlert belém ültették.

Éreztem, hogy Corinna is érzékeli ezeket a negatív és lázadó gondolatokat és próbál megnyugtatni. Érzéseink, vágyaink, gondolataink kaotikus szuperpozíciója alakult ki, amely rövid és intenzív kicsúcsosodás után gyorsan lecsendesült. Bennem a gyötrő gondolatok felhígultak, majd valamelyest eltompultak. Annyira legalábbis, hogy végig tudjak csinálni egy újabb szuperhatékony napot.

Bár, hogy mi értelme így élni, valódi és élvezhető emberi kommunikáció (nem üzenetváltás, hanem igazi, jóízű beszélgetések) nélkül, illetve saját, Butler-mentes gondolatok és érzelmek híján, mesterséges intelligenciák kontrollja alatt, azt továbbra sem tudom. Ha valaki tudja, könyörgöm, küldjön gyorsan egy személyes üzenetet!

Bőthe Csaba, interim ügyvezető igazgató, Barra Kommunikációs Intézet