Folyamatosan halljuk, hogy mi a baj az X, Y, Z generációval. Főleg az ipszilonokról, hogy „bezzegezeknemakarnakdolgozni”. Talán azért főleg róluk, mert ők azok, akik már ott vannak a munkaerőpiacon, akik már dolgoznak, míg a zék még jellemzően az iskolapadban ülnek. (Néhányan azért már közülük is járnak állásinterjúkra.) Sokan elemezték már alaposan ezt a témát, az egyik legismertebb és viszonylag friss analízis Simon Sinektől való.
Én is megnéztem ezt a rengeteget kattintott előadását, és bár sokmindenben egyetértek, van egy komoly bajom: Simon ezúttal elfelejti feltenni a saját, szállóigévé vált kérdését: Start with why, azaz kezdd a miérttel.
Szerintem pedig ez a legfontosabb kérdés generációs-ügyben. MIÉRT nem akarnak „ezek”’ dolgozni? MIÉRT olyan fontos nekik a szabadságuk, a kreativitásuk, a fizetésük?
Kezdetben voltak a baby-boomerek. Bár többféle évszámozás szerint határozzák meg a generációkat, fogadjuk most el, hogy ők a 40-es, 50-es években születtek, ennek okán többségük ma már nyugdíjas. Aztán jött az X-generáció, ők a 60-as, 70-es évek szülöttei, ma még javában aktívak. Az Y-ok a 80-as, 90-es években jöttek világra, még a karrierjük elején, legjobb esetben is a közepén tartanak. És most következik az Z-generáció, a kétezres évek szülöttei, akiktől már előre rettegnek a munkáltatók. Mert lehet tudni, mit akarnak. Mert már az Y-osok is kezdik mutogatni a foguk fehérét. Azt már tudjuk, hogy mi mindent akarnak ők: jobb fizetést, rövidebb munkaidőt, szabadabb munkakörülményeket, stb. A legtöbben azt kérdezik: MIRE FÖL? Előbb bizonyítsanak, utána legyenek igényeik - emelik ki mások. Az a baj velük, ahogy neveltük őket: azt tanulták, hogy bármire képesek, akármit elérhetnek, mert ők különlegesek. Szerintem meg ezek problémák ugyan, de nem a legfontosabb kérdésre válaszolnak.
Szóval: MIÉRT? És nekem van erre válaszom. Az Y és a Z szülöttek egész életükben azt látták, hogyan gebednek bele a munkába a szüleik (a Z generáció esetében a nagyszüleik is). Hogyan dolgoznak zokszó nélkül 10-12 órát naponta, viszik haza a munkát hétvégén is, nehogy elveszítsék az állásukat, derékba törjön a karrierjük, elessenek a bónusztól, ami kell a megélhetéshez. Rosszabb esetben úgy nőttek föl, hogy egyik vagy mindkét szülőjük munkanélküli volt, legalább egy ideig. És nem akarnak így élni. Másképp képzelik az élet értelmét, vagyis mintha az lenne a céljuk, hogy a fejéről ismét a talpára állítsák a dolgot: nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk.
Nem mellesleg: az Y-ok most kb. a 30-as éveikben járnak. Most kellene dönteni családról, gyerekről, és végre elköltözni a mama-hotelből. Ahol nem azért laknak, mert életképtelenek, hanem azért, mert a bruttó kétszáznyolcvanezerből nem telik önálló lakásra.
A cégek nem győznek csodálkozni, hogy már az ipszilonokat sem sikerül megtartani, továbbállnak az első jobban fizető, jobb feltételeket biztosító ajánlatra. És szűkül a választék, egyre nehezebb megfelelő munkaerőt találni. Ezt sikerült elérni azzal a roppant gazdaságos szemlélettel, hogy ha egy ember kettőnek a munkáját is el tudja végezni, akkor megspóroltunk egy fizetést. Tehették: Magyarországon a rendszerváltást követően a szakszervezetek gyakorlatilag eltűntek, a dolgozók meg viszonylag hamar megtanulták, hogy nem szerencsés ugrálni. Akkor ugyanis bőségesen volt álláskereső, lehetett mondani: ha nem tetszik a rendszer, elmehetsz.
A cégek csodálkoznak, pedig ez várható volt. Íme, küszöbön az a generáció, amelyik nem hajlandó tönkremenni a multi, kis-, vagy középvállalat érdekeiért. Miért tenné? Most ő került abba a helyzetbe, hogy diktálhatja a feltételeket. Azt akarja, hogy megfizessék a munkáját és ne rabolják el az életét közben. Mit tagadjam: ebben a kérdésben én bizony nekik drukkolok. Sőt: már az ipszilonoknak is drukkolok, hogy bírják ki, és ne dolgozzanak a nyolc órára is kevés bérükért napi tizenkettőt. Hátha helyreáll a világ rendje, és ismét lesz értelme a munka-magánélet egyensúlyáról beszélgetni.
dr, Barra Mária, ügyvezető, vezető tanár, coach, Barra Kommunikációs Intézet
